Szóval az úgy volt, hogy jött egy villanás.
December vége volt, hideg, nyúlós, sötét… Azt, hogy januári napfény és tengeri szellő kell nekem, már szeptemberben eldöntöttem, de akkor még Vietnám kezdett el körvonalazódni (nyilván az is vávávává célpont), de reménybeli útitársaim menet közben elmorzsolódtak a tervtől és mellőlem, így maradt az egyedül nekivágás. Ehhez elsőre nagy falatnak véltem a Távol-Keletet (bátortalan még az ember lánya), szükségem volt egy gyerekmedencére a nagyobb csobbanás előtt.
Így történt, hogy egy sötét decemberi estém hirtelen felindulásból elkövetett tenerifei repjegyvásárlásba torkollott. Akkor még szinte semmit nem tudtam a helyről, csak annyit, hogy Spanyolországhoz tartozik, szép, és hogy ott mindenképpen melegebb van, mint itt, nomeg azt, hogy a szomszédságában található La Gomera szigete, ami már régóta kívánságlistán volt teraszos hegyei és buja babérerdői révén. Aztán menet közben kiderült róla még néhány dolog. Mondjuk az, hogy itt található Spanyolország legmagasabb pontja, a Teide vulkán 3718 m magas csúcsa, ahová naponta 10-40 bátor ember felküzdi magát napfelkeltét és a hegy messzire vetülő, piramis alakú árnyékát bámulni (mondanom sem kell, hogy kihagyhatatlan programpontnak ítéltem abban a másodpercben). Aztán kicsit utánanéztem a Teide Nemzeti Park (világörökség!) változatos vidékének, a Teno-hegység völgytúráinak, a városok látnivalóinak és a híresebb partszakaszoknak, (illetve kifaggattam a már ott járt barátokat is), de a nagyját menet közben akartam felfedezni.
Ilyen előzmények után – és egy kellemes magas lázas torokgyulladásból éppen kifelé törekedve – január 22-én délután végre landolt a gépem a sziget déli repterén. Rövid romantikus ismerkedés után társammal és kísérőmmel, Lennyvel, a bátor Hyundai i10-esssel el is húztunk a naplementébe. Sikítani tudtam volna az örömtől, amikor kikanyarodtam a napnyugtai narancsba öltözött Montana Roja felé vezető útra. Várjunk csak! Meg is tettem. :) (Ez az egyik nagy előnye a magányos utazásoknak.)
Akklimatizáló estémen bejelentkeztem az aznapi hostelbe. Voltak szobatársaim a világ minden tájáról. Főleg a januári napfényt kergették ők is. Egy marék gyógyszer magamhoz vétele után viszonylag hamar nyugovóra tértem, borzasztóan izgultam a következő nap miatt, akkori szállásom ugyanis 3250 méterrel magasabban volt, mint az aznapi, na és oda még el is kellett jutni valahogy.
Reggel sikerült a magyar idő szerint kelnem, így a reggelimre még várnom kellett egy órát, no de annyi baj legyen, azalatt megnéztem magamnak a La Tejita strandot – és átállítottam az órám.
Már az út is felemelő volt: napfény, lehúzott ablak, jó zene, ezerszínű, változatos táj és az érkezéskor megkóstolt random örömsikongatások váltakozva az ötpercenkénti fotós félreállásokkal. Lassú volt így a menet, de nem siettem sehová. Szoknom kellett még, hogy klaviatúra helyett kormánykerék és fényképezőgép van a kezemben, monitor helyett pedig ez a leírhatatlan táj az, amit napestig néznem kell. Elég jó cserének tűnt! :)
Ahogy egyre feljebb és feljebb értem, úgy mutatta mindig újabb arcát a sziget. Néhol virágzó gyümölcsfák szegélyezték az utat, majd fenyőfák borultak magasan az aljnövényzet nélküli vöröslő fold felé. Tavasz illatú levegőben ragyogva derengett az óceán fel-feltáruló látványa. Mindig is vonzódtam a giccshez. :)
2000m fölött, a nemzeti parkba érkezve aztán újabb jelenet következett: néhol az észak-amerikai Monument Valley-t idézte a táj, néhol pedig már úgy éreztem, nem is ezen a bolygón vagyok. Amennyire tartottam korábban az autóbérléstől és a vezetéstől, annyira élveztem ott az egészet, elmondhatatlan élmény harapni a nyílegyenes utakat, szemközt a vulkánnal, roppant sziklafalak közt. Kora délutánig a parkot jártam, és tankoltam kávéból is a felvonó alsó állomásán. (Figyelem, szolgálati közlemény: a Teidén nem fogtok tudni fél liter vizet venni 2 €-nál olcsóbban, érdemes korábban gondoskodni az ilyesmiről, mert nincsenek boltok minden bokor mögött. Persze bokrok sincsenek túl sűrűn. :) )
A felvonó parkolójában hagytam a kocsit, aztán elindultam a túra kiindulópontjához, a Montana Blanca felé vezető ösvény bejáratához. Ehhez kb. 3 km-t kellett volna megtennem egy forgalmas, kanyargós és szűk autóúton, úgyhogy gondoltam, átstoppolok inkább. Első félszeg próbálkozásomat rögtön siker koronázta, egy spanyol házaspár megszánt és leszállított a kapuhoz. Az itteni pár férőhelyes parkoló ekkorra már teltházas volt, és rajtam kívül is akadt néhány éppen akkor induló sorstárs. Megnyugtatott, hogy tudtam, előttem és utánam is jönnek mások, hiába vagyok egyedül.
Az aznapi szakasz első kétharmada nem jelentett különösebb kihívást, mérsékelt ütemben emelkedő törmelékes és kanyargós úton haladtam egyre feljebb. Hűvös volt, de erősen sütött a nap. Körülöttem mindenhol vörös tufamező, lent a távolban felhőktől roskadó öböl, messzire szökő árnyékok.
A térdem sajnos kicsit panaszkodott, de az uzsonnaszünetemben egy sziklára félrevonulva jó adag Diclofenac-kal meggyőztem, hogy akarja ő ezt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy pár méter erejéig letértem a kijelölt útról. Meglepett, mennyire habkönnyű és porózus a felaprózódott vulkáni tufa, a kijárt ösvényen kívül bokáig süllyed az ember, szinte lehetetlen benne haladni. A porszemeket felkapta a szél és gazdagon terítette mindenfelé: szembe, hajba, fülbe és ahová kedve tartotta. Egy idő után megjelentek a hatalmas kerekded szikladarabok, a vulkáni bombák, vagy helyi nevükön tojások (Huevos del Teide). A legutóbbi kitörés alkalmával szóródtak szerteszét a vidéken. Messziről egészen jelentéktelennek tűntek, közöttük elhaladva, hatalmas méretüket látván azonban már érezni lehet az elemek roppant, gigászi erejét, amely idáig repítette őket. Egyszerre csodálatos és félelmetes.
Innen hamarosan elérkeztem az útelágazásig, ahol az egyik irány a Montana Blanca kilátópontja, a másik pedig az Altavista menedékház felé vezetett.
Ez utóbbi volt a meredekebb, nyilván. Neki is vágtam legott. Az útvonal rendkívül jól kiépített, többnyire egyértelmű, merre vezet, csak néhol okozott pár bizonytalan pillanatot. Ahogy egyre feljebb kaptattam, úgy ritkult a levegő (nem volt vészes, de néha meg kellett állni egy kis pihenőre), és úgy nyílt ki a táj (nem is baj, hogy meg kellett állni). A távolban a Las Calderas hatalmas kráterének pereme öleli körül a marsbéli tájat, mögötte az óceán csillámló derengése, még messzebb Gran Canaria elmosódó sziluettje.
Néha azt hittem, hogy már csak pár méter, és a következő kanyar után biztosan meglátom végre a menedékházat – utólag azonban kiderült, hogy borzasztó messze jártam még a céltól. :) De aztán a száznegyvennyolcezredik kanyart követően, zihálva, földig lógó nyelvvel végül mégiscsak megpillantottam azt a kéménycsücsköt, amire már oly régóta vágytam – kevéssel is beéri az ember a szükség idején. Fáztam, éhes és nyúzott voltam, a megváltást jelentették ezek a kőfalak. Odabenn már gyülekeztek a vándorok – fura mód mindenki párban. Este aztán kiosztották az ágyainkat, rögtön bensőséges kapcsolatba is kerültem az enyémmel. Odakinn a telihold hosszú fényes sávban tükröződött az óceánon. Persze nem álldogáltam kinn sokáig bámulni, baromi hideg volt már. Aznap engem sem kellett álomba ringatni.
Reggel 5 óra környékén mindenki zsizsegni kezdett, nincs mese, ha az ember a napfelkeltét veszi célba. Én is csatasorba álltam hát, bevettem utolsó adag antibiotikumom, felpattintottam harci térdszorítóimat, a mintegy húszezer réteg vértezetem és vadiúj, nullkilométeres fejlámpámat. Batikoltam magamnak – jobb híján – instant kávét is, majd túrabotomat tettre készen ismét az ösvényre szegeztem. Nem állítom, hogy minden porcikámmal ezt kívántam, de nagyon vonzott már a csúcs, úgyhogy szedtem a lábam a korábbinál meredekebb és cikkcakkosabb úton. Felettem és alattam apró, imbolygó fények jelezték, hogy nem vagyok egyedül, aztán minél magasabbra értem, annál nehezebb volt már eldönteni, hogy vajon távoli autók fényét, vagy utánam jövő fejlámpákat látok mozogni. Lassan derengeni kezdett a horizont, és én még mindig nem értem el a felvonó felső állomását, de az orromat egyre gyakrabban megcsapó kénes fuvallatok azt jelezték: jó felé haladok. Így is volt, és amikor a derengés színekben is kezdett már játszani, megláttam a házat. Ekkor még előttem állt a végső, legmeredekebb kaptató, de a napfelkelte vészes közelsége ösztönzőleg hatott, és legott nekiszaladtam az utolsó 170 méter leküzdésének. (A szaladás talán erős kifejezés, egy tempósabb nyugdíjas simán lehagyott volna, de én mindezt emberfeletti küzdelemnek éltem meg ott már.) Immáron lámpa nélkül is járható volt az út, de egyre nehezebbnek érződött minden lépés. Kisvártatva végre a Tiszta Boldogság hírnökeiként a csontig hatoló jeges szél, sárgálló füstfelhők és a velük járó orrfacsaró kénbűz jelezték az örömteli hírt: célba értem!
Előttem már több sorstársam átélte ezt az euforikus élményt, fészket is raktak a legmenőbb keleti fekvésű kiszögelléseken. Nagy szerencsémre mindenki a Napot várta, én azonban bázisomat a másik oldalon állítottam fel, mert engem az árnyékpiramis vonzott nagyon. Érkezésemet követően néhány perc múlva meg is jelent, hosszan elnyúlt a nyugati földeken-vizeken. Úgy éreztem, mintha a világ tetején lennék. Pár perc döbbent merengést követően harsányan kezdtek kattogni a fényképezőgépek, én is belevetettem hát magam.
A mámor percein túllendülve lassan lefelé indult mindenki, csatlakoztam hát én is az árhoz. A történethez hozzátartozik, hogy a felvonó reggel 9 és délután 4 között működik. Aki ebben az időben szeretne a csúcsrégióba lépni, annak külön engedélyre van szüksége, amelyet előzetesen kell igényelni. Egyéb időszakban nem áll senki az ellenőrzőpontokon, így a menedékházban alvók anélkül is bejuthatnak.
Az első járat érkezéséig én is leértem az állomásra, sőt, mi több, fel is szálltam rá, így sokkal gyorsabban és kényelmesebben értem vissza a kocsimhoz, mint onnan a csúcsra, bár tény, hogy ez utóbbi sokkal nagyobb élmény volt. :) Mielőtt belevágtam bevallom, kissé megrettentett, hogy a legtöbb forrás „difficult”, „hard”, „extreme” jelzőkkel illeti a csúcstúrát. Így utólag kissé túlzónak tartom ezt. A teljes szintkülönbség 1408 m, távolság kb. 10 km, az út többnyire jól kiépített és követhető. Azzal számolni kell, hogy a csúcson 50%-kal kevesebb az oxigén, mint a tenger szintjén. A tériszony csak néhol zavart meg, de azért nem annyira, hogy visszaforduljak, fizikailag pedig nem jelentett extrém kihívást. Ok, recsegő/kattogó térdekkel nem volt olyan könnyű, jól jött a menedékházas pihenő, de sokan anélkül, egyben teszik meg az egész túrát. Akárhogy is, én mindenképpen ajánlom, életre szóló élmény.
A nap hátralévő részében a reggeli élmények delíriumában bandukoltam keresztül-kasul a nemzeti parkban. Büszkén néztem olykor-olykor a távolban magasodó csúcsra – cinkosan összekacsintottunk.
De erről majd legközelebb. :)
