Amikor összegondoltam a tenerifei útitervem, hamar világossá vált, hogy La Gomera szigetére sajnos csak egy napom fog jutni, de mindenképpen meg akartam ízlelni, még ha csak egy apró harapás is jut belőle. Rég vágyott célpont volt ez, túrákkal, kalandozással, napfelkeltékkel és napnyugtákkal, de mindez még váratni fog magára. Ezek tükrében kétfelé vihetett az út: átkomponálom magam a kocsival együtt, és a magam módján bejárom a szigetet, vagy elmegyek egy szervezett kirándulásra. Magam sem gondoltam volna, de végül is az utóbbi mellett döntöttem, és pihenőnapnak nyilvánítottam az utat. A buszos megoldás nem igazán vonzott, viszont lehetőség volt egy terepjárós verzióra is, ami egészen csábítónak tűnt. Számos dolog szól az ilyen utak mellett és ellen. Az ár nagyjából ugyanúgy alakult volna a saját szervezésű verziónál is. A kompozás rém drága arrafelé, és picit vágytam rá, hogy ne én vezessek, plusz valaki értelmes információkat osszon meg velem utazás közben. Ez utóbbiban akkor még csak reménykedni tudtam.
Los Cristianosban ért az indulás reggele. Fél 7 körül összepakoltam a hostelben, majd elindultam keresni egy helyet, ahol megihatok egy kávét, és esetleg szerezhetek valami reggelit. Mint kiderült, borzasztó naiv gondolat volt ez, mert ez kérem üdülőövezet, ide az emberek pihenni járnak, nem korán kelni, így semmiféle hely, még az éjjelnappali (!) sem volt nyitva ilyenkor. Maradt a merülőforraló az autóban. Egy kifogásolható minőségű instant kávé magamhoz vétele után átsétáltam a találkozóhelyre, ahol kisvártatva meg is jelent az olajzöld színű, nyitott tetejű terepjáró, hogy felcsípjen. Örömittasan, ugyanakkor némiképp tartva az elkövetkezendőktől huppantam be a hátsó ülésre. Valljuk be, az ilyen utaknak mindig megvan az a veszélye, hogy az ember valami bóvlit kap a pénzéért, és tulajdonképpen egy erőltetetten bájolgó nyugdíjas-kirándulásba csöppen. Amikor megérkeztünk arra a helyre, ahol minden résztvevő gyülekezett, ennek esélyét még fenyegetőbbnek éreztem. Az átlag életkoron sokat javítottam, pedig én sem vagyok már zsenge virágszál. Kisvártatva elosztották az embereket az autókba, én is csatlakoztam hát az angol nyelvű kis csoporthoz. Két idősebb észak-angol házaspár és egy frissen Írországból érkezett norvég srác lettek útitársaim. Sofőrünk és vezetőnk Colin volt, egy skót fickó, aki megelégelte a ködöt és az esőt, és a napsütötte Tenerifére költözött. Hétből öten a szigetországból jöttek, és szerencsémre kivétel nélkül a jó humorú fajtából, úgyhogy ismeretségünk ötödik percében az egyik poénon vigyorogva, elégedetten dőltem hátra, hogy mégsincs veszve minden. :) A komp egy szűk óra alatt vitt át minket Gomerara. Útközben többnyire kint álltam a fedélzeten, bivalyerős szélben, de cserébe láttam delfineket (igaz, csak messziről).
A messzeség halvány ködéből kilépő Gomera látványa szinte megbabonázott az első percekben. Tényleg csodaszép a sziget, mozgalmas, erőteljes, vibráló hegyeivel, völgyekben elterülő kis településeivel, teraszos ormaival. Alig vártam, hogy nekivágjunk a hegyi utaknak. Útközben kiderült, hogy jó döntés errefelé a négykerék-meghajtást választani, mert áthaladtunk nem egy olyan meredek útszakaszon, amibe egy normál autónak vagy egy busznak bizony biztosan beletörik a bicskája. Első néhány állomásunkon Colin megsorozott minket néhány információval La Gomeraról: elsőként azzal kezdte, hogy a Kanári-szigeteken egyedülálló módon itt teljes biztonságban vagyunk, mert ez a vulkán már biztosan nem fog kitörni. Meg is nyugodtunk rögvest. :) A sziget már Kr. e. 3000-ben is lakott volt. Őslakosai a guancsok, akik a mélyen futó völgyeken keresztül egy különleges, erre a helyre jellemző füttynyelven kommunikáltak egymással. Ma a sziget lakóinak száma 22.000 fő, mivel itt a turizmus még nem tart el annyi embert, mint Tenerifén, a legtöbben földműveléssel foglalkoznak. Mindent megtermelnek itt, amire a talaj lehetőséget ad: banánt, krumplit, mangót, papaját, citrusféléket. Ebből adódóan a magasra szökő hegyormokat párhuzamosan futó lépcsős teraszok szabdalják szerteszét.
Déli pihenőnkön háromfogásos ebédet kaptunk, melyet helyi borral öblíthettünk le (habár egy pohár sör vagy bor elfogyasztása még megengedett a szigeteken, ha vezet az ember, most azért örültem, hogy nem én ülök a volánnál, és kóstolhatom, amit csak szeretnék). Az étel egyszerű volt, de remek: főleg krumpli, zöldségek, csirke és a különleges fűszerek domináltak. Mindezek után immáron telt hassal és még jobb kedvvel folytattuk utunkat a Garajonay Nemzeti Park felé, amely 1986 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Gazdag babérerdői révén ez a sziget zöld szíve. A növényzet aktív közreműködésével Gomerán rendelkezésre áll annyi ivóvíz, ami bőven ellátja a szigetet, sőt, palackozás után innen szállítanak a többi szomszédhoz is. Egy kilátó-kávézó és a látogatóközpont megtekintése után jutott egy kis idő egy sétára a fák hűs árnyékában is.
Innen már visszafelé indultunk San Sebastian de la Gomera felé, ám számomra még csak most következett a fő fogás az étlapon: a Roque de Agando melletti rövid kitérő. Túlzás lenne azt állítani, hogy csak emiatt jöttem a szigetre, de tény, hogy már itthonról kinéztem magamnak ezt a helyet. Néha vannak ilyen kattanásaim, mielőtt elutazom valahová, hogy ezen a helyen akarok állni egyszer, vagy én is le akarom fotózni ugyanezt, hát így voltam ezzel itt is. Számomra aznap ott és az volt a Tökéletes Pillanat – ezeket hajkurászom folyton. :)
Végezetül San Sebastianban bóklásztunk egy órát. Ez az a hely, ahol Kolombusz Kristóf utoljára megpihent a nagy út előtt. Bájosan átlagos kis város, melynek főbb látnivalói Kolombusz háza, a Torre del Conde és az Iglesia de la Asunción.
