La Orotavaba érve a legnagyobb kihívás a parkolóhely-keresés volt. Éjszaka érkeztem, és 5-6 kör megtétele után sikerült találnom egy félig-meddig szabálytalan, hangyányi helyet, ahová minden parkolási tudományomat bevetve (szőke nőről van szó, ne feledjük! a szerk.) egyetlen karcolás nélkül sikerült bepréselni magam és az autót. Advanced level kézifékkezelési bizonyítvány ajánlott, mert a legtöbb utca nagyon meredek. :) A szállásomat elfoglalván a város felfedezését másnapra hagytam. Egy hat fős szobába kerültem a lehető legkülönfélébb emberekkel. Az elrendezkesédi és tisztálkodási körök megtétele után leültem az udvaron naplót írni és kipróbálni az előző napon zsákmányolt szivart. Két slukk után eloltottam, tanulatlan tüdőm sehogy sem tudta értékelni az effajta művészetet. De kipróbáltam ezt is, pipa! :) 

Másnap jókor reggel elindultam, és nyakamba vettem a várost. A reggeli szellő napsütéssel lágyított friss levegővel seperte fel a szűk utcákat. A domboldalra épült városból fel-felderengett az alant elterülő Puerto de la Cruz és az óceán messze futó kékje. A Teide felhőpaplan mögé bújt - innen csak ritkán mutatja meg magát. :)

La Orotava rendkívül jó hangulatú, bájos óvárossal örvendezteti meg az ide látogatókat. 17-18. századi, részletgazdag faragású balkonos házai, templomai, kertjei és palotái, a patinás belső udvarok az egykor itt élő arisztokrácia mindennapi életét elevenítik meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Első utam rögtön a hely legjellemzőbb nevezetességéhez vitt, minden útikönyv, prospektus és szórólap ezt ajánlja az elsők között, ha idesodor az élet. Az 1632-ben épült Casa de los Balcones már nevében is sokat sejtet. A reklámfotók díszes erkélyeket, buja oázisként zöldellő, apró kanárimadarak énekével körbelengett belső udvart, faragott loggiákat ígérnek, és mindezt meg is kapjuk, azzal a hangyányit kiábrándító kiegészítéssel, hogy tulajdonképpen az egész ház egyetlen nagy múzeumshop. Amikor sikerült ez utóbbit leválasztanom, és a valóság egy teljesen más síkján kezelnem, akkor szökőárként borított be és húzott le magával a hely egyedi hangulata. Hirtelen azt kívántam, bárcsak itt ülhetnék egész nap, lassan imbolygó hintaszékben egy Marquez regényt olvasva. (A bőröndömben egyébként lapult is tőle egy könyv.) Jelen pillanatban sem tudok Marquezre ennél ideálisabb helyet kitalálni. :) 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 Utam innen a városháza előtti térre vezetett, ahol egy integetés erejéig élő egyenes adásban sikerült kapcsolatot teremtenem otthon maradt barátnémmel (ugye, Márti?!), a teret figyelő webkamera segítségével.

(https://www.skylinewebcams.com/en/webcam/espana/canarias/santa-cruz-de-tenerife/la-orotava.html) 

A tér egyik sarkában remek cukrászda bújik meg, itt reggeliztem, és olvastam utána, mit is nézzek még meg ebben a városban. Dolgom végeztével lesétáltam a Callé Tomas Perezen a Fogantatás-templomig (Iglesia de Nuestra Senora de la Concepción). Kupolája és harangtornyai a város látképeinek meghatározó elemei, messziről is felhívják magukra a figyelmet. Az épület 1788-ban fejezték be barokk-rokokó stílusban. 

• 
• 
• 
• 
• 

Innen átsétáltam a Szent Ágoston templomhoz (Iglesia de San Augustin). Út közben remek kilátás nyílt a városra és az óceánra. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A templom előtti tér közepén zenepavilon áll, körbe éttermek, bárok, kávézók. Délelőtti is pezsgő, élénk hangulat uralkodott. 

Körsétám utolsó két állomásán kerteket kerestem fel. A Jardines de la Victoria teraszairól csodálatos panoráma nyílik Puerto de la Cruz partszakaszára. A gondozott mértani kertet a 19. században alakították ki. Eredetileg mauzóleumként szolgált volna, mikor a püspök megtagadta a keresztény temetést Diego de Pinte márkitól, azonban később az egyházfi mégis meggondolta magát, így a kert kert maradt. Januárban medencéi és kaszkádjai víztelenül díszlettek, érdemes lehet meglátogatni a helyet tavasszal is. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A városháza mögött, zsebkendőnyi területen található a Hijuela del Botanico apró növénykertje. Ám ez a szűkös hely is elegendő ahhoz, hogy felvonultassanak és bemutassanak itt mintegy 3000 afrikai, ausztráliai és közép-amerikai növényfajtát. A kerten a középen található méretes sárkányfa uralkodik. Ugyan nem olyan nagy, mint az Icod de los Vinosban található híresebb testvére, de így is nagyon impozáns. 

• 
• 
• 
• 

A fentebb említett nevezetességek látogatása ingyenes, a templomokban az adományok számára kitett perselyekbe lehet dobni annyit, amennyit szánunk rá.

Délutánra átautóztam Puerto de la Cruzba tenni egy rövid sétát és megismerni a város atmoszféráját. Parkolóhelyet találni itt is nagy kihívás, nem is sikerült a központban, viszont szerencsére szinte minden gyalogló távolságon belül található, nem is baj, ha nem a legnyüzsgőbb helyen tesszük le a kocsit.

A város legnevezetesebb látványossága a Loro Parque, legtöbben emiatt látogatnak ide. Orca show, papagájok, delfinek, majmok, tigrisek és még ezerféle állat várják az ide látogatókat. Én úgy döntöttem, hogy ezt inkább kihagyom, és helyette sétálok egyet a színpompás, élettől pezsgő utcákon, és keresek végre egy helyet, ahol árulnak tisztességes churrost, mert őszintén megvallva botrányosnak találtam, hogy hatodik napja tartózkodom spanyol felségterületen, és nem botlottam még egy jó churreriaba. (Most komolyan, milyen világot élünk?!)

Az autót letéve első utam egyenesen az óceánhoz vitt. A viszonylag hideg vízhőfok ellenére már januárban is népszerű volt a partszakasz. Tettem egy kört az egykori kalóztámadások elleni védelemben fontos szerepet játszó, 1630 és 1644 között épült Szent Fülöp vár (Castillo San Felipe) körül, majd a belváros felé vettem az irányt.

• 
• 
• 

Színes utcák vezettek a történelmi központ felé. Mindenhol éttermek, bárok, szórakozóhelyek és shopok hosszú sora.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Engem is elkapott a vásárlási láz, amikor megláttam az első papírboltot, be is szereztem gyorsan utolsó perceit élő naplóm méltó utódját. A nap hátralévő részét céltalan bolyongással töltöttem templomok, egy tapas bár, az óceánpart, nyüzsgő terek és sok színes ház társaságában.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kocsihoz visszaindulván a szerencse is rám mosolygott, mert végre-végre találtam egy remek churreriát, így képzeletbeli tennivalóim listájáról végre ezt a (t)ételt is kihúzhattam. :)

 

Amikor összegondoltam a tenerifei útitervem, hamar világossá vált, hogy La Gomera szigetére sajnos csak egy napom fog jutni, de mindenképpen meg akartam ízlelni, még ha csak egy apró harapás is jut belőle. Rég vágyott célpont volt ez, túrákkal, kalandozással, napfelkeltékkel és napnyugtákkal, de mindez még váratni fog magára. Ezek tükrében kétfelé vihetett az út: átkomponálom magam a kocsival együtt, és a magam módján bejárom a szigetet, vagy elmegyek egy szervezett kirándulásra. Magam sem gondoltam volna, de végül is az utóbbi mellett döntöttem, és pihenőnapnak nyilvánítottam az utat. A buszos megoldás nem igazán vonzott, viszont lehetőség volt egy terepjárós verzióra is, ami egészen csábítónak tűnt. Számos dolog szól az ilyen utak mellett és ellen. Az ár nagyjából ugyanúgy alakult volna a saját szervezésű verziónál is. A kompozás rém drága arrafelé, és picit vágytam rá, hogy ne én vezessek, plusz valaki értelmes információkat osszon meg velem utazás közben. Ez utóbbiban akkor még csak reménykedni tudtam.

Los Cristianosban ért az indulás reggele. Fél 7 körül összepakoltam a hostelben, majd elindultam keresni egy helyet, ahol megihatok egy kávét, és esetleg szerezhetek valami reggelit. Mint kiderült, borzasztó naiv gondolat volt ez, mert ez kérem üdülőövezet, ide az emberek pihenni járnak, nem korán kelni, így semmiféle hely, még az éjjelnappali (!) sem volt nyitva ilyenkor. Maradt a merülőforraló az autóban. Egy kifogásolható minőségű instant kávé magamhoz vétele után átsétáltam a találkozóhelyre, ahol kisvártatva meg is jelent az olajzöld színű, nyitott tetejű terepjáró, hogy felcsípjen. Örömittasan, ugyanakkor némiképp tartva az elkövetkezendőktől huppantam be a hátsó ülésre. Valljuk be, az ilyen utaknak mindig megvan az a veszélye, hogy az ember valami bóvlit kap a pénzéért, és tulajdonképpen egy erőltetetten bájolgó nyugdíjas-kirándulásba csöppen. Amikor megérkeztünk arra a helyre, ahol minden résztvevő gyülekezett, ennek esélyét még fenyegetőbbnek éreztem. Az átlag életkoron sokat javítottam, pedig én sem vagyok már zsenge virágszál. Kisvártatva elosztották az embereket az autókba, én is csatlakoztam hát az angol nyelvű kis csoporthoz. Két idősebb észak-angol házaspár és egy frissen Írországból érkezett norvég srác lettek útitársaim. Sofőrünk és vezetőnk Colin volt, egy skót fickó, aki megelégelte a ködöt és az esőt, és a napsütötte Tenerifére költözött. Hétből öten a szigetországból jöttek, és szerencsémre kivétel nélkül a jó humorú fajtából, úgyhogy ismeretségünk ötödik percében az egyik poénon vigyorogva, elégedetten dőltem hátra, hogy mégsincs veszve minden. :) A komp egy szűk óra alatt vitt át minket Gomerara. Útközben többnyire kint álltam a fedélzeten, bivalyerős szélben, de cserébe láttam delfineket (igaz, csak messziről).

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A messzeség halvány ködéből kilépő Gomera látványa szinte megbabonázott az első percekben. Tényleg csodaszép a sziget, mozgalmas, erőteljes, vibráló hegyeivel, völgyekben elterülő kis településeivel, teraszos ormaival. Alig vártam, hogy nekivágjunk a hegyi utaknak. Útközben kiderült, hogy jó döntés errefelé a négykerék-meghajtást választani, mert áthaladtunk nem egy olyan meredek útszakaszon, amibe egy normál autónak vagy egy busznak bizony biztosan beletörik a bicskája. Első néhány állomásunkon Colin megsorozott minket néhány információval La Gomeraról: elsőként azzal kezdte, hogy a Kanári-szigeteken egyedülálló módon itt teljes biztonságban vagyunk, mert ez a vulkán már biztosan nem fog kitörni. Meg is nyugodtunk rögvest. :) A sziget már Kr. e. 3000-ben is lakott volt. Őslakosai a guancsok, akik a mélyen futó völgyeken keresztül egy különleges, erre a helyre jellemző füttynyelven kommunikáltak egymással. Ma a sziget lakóinak száma 22.000 fő, mivel itt a turizmus még nem tart el annyi embert, mint Tenerifén, a legtöbben földműveléssel foglalkoznak. Mindent megtermelnek itt, amire a talaj lehetőséget ad: banánt, krumplit, mangót, papaját, citrusféléket. Ebből adódóan a magasra szökő hegyormokat párhuzamosan futó lépcsős teraszok szabdalják szerteszét.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Déli pihenőnkön háromfogásos ebédet kaptunk, melyet helyi borral öblíthettünk le (habár egy pohár sör vagy bor elfogyasztása még megengedett a szigeteken, ha vezet az ember, most azért örültem, hogy nem én ülök a volánnál, és kóstolhatom, amit csak szeretnék). Az étel egyszerű volt, de remek: főleg krumpli, zöldségek, csirke és a különleges fűszerek domináltak. Mindezek után immáron telt hassal és még jobb kedvvel folytattuk utunkat a Garajonay Nemzeti Park felé, amely 1986 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján. Gazdag babérerdői révén ez a sziget zöld szíve. A növényzet aktív közreműködésével Gomerán rendelkezésre áll annyi ivóvíz, ami bőven ellátja a szigetet, sőt, palackozás után innen szállítanak a többi szomszédhoz is. Egy kilátó-kávézó és a látogatóközpont megtekintése után jutott egy kis idő egy sétára a fák hűs árnyékában is.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen már visszafelé indultunk San Sebastian de la Gomera felé, ám számomra még csak most következett a fő fogás az étlapon: a Roque de Agando melletti rövid kitérő. Túlzás lenne azt állítani, hogy csak emiatt jöttem a szigetre, de tény, hogy már itthonról kinéztem magamnak ezt a helyet. Néha vannak ilyen kattanásaim, mielőtt elutazom valahová, hogy ezen a helyen akarok állni egyszer, vagy én is le akarom fotózni ugyanezt, hát így voltam ezzel itt is. Számomra aznap ott és az volt a Tökéletes Pillanat – ezeket hajkurászom folyton. :)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Végezetül San Sebastianban bóklásztunk egy órát. Ez az a hely, ahol Kolombusz Kristóf utoljára megpihent a nagy út előtt. Bájosan átlagos kis város, melynek főbb látnivalói Kolombusz háza, a Torre del Conde és az Iglesia de la Asunción.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kellemes napsütésben hajóztunk vissza Los Cristianosba, ahol búcsút intettem útitársaimnak, majd Lennyt felcsípve balról naplementében, jobbról narancsos fénybe öltöző hegyek lábánál indultam Észak felé, hogy folytassam elmerülésem Tenerife színpompás kaleidoszkópjában.

Szóval az úgy volt, hogy jött egy villanás. 

December vége volt, hideg, nyúlós, sötét… Azt, hogy januári napfény és tengeri szellő kell nekem, már szeptemberben eldöntöttem, de akkor még Vietnám kezdett el körvonalazódni (nyilván az is vávávává célpont), de reménybeli útitársaim menet közben elmorzsolódtak a tervtől és mellőlem, így maradt az egyedül nekivágás. Ehhez elsőre nagy falatnak véltem a Távol-Keletet (bátortalan még az ember lánya), szükségem volt egy gyerekmedencére a nagyobb csobbanás előtt. 

Így történt, hogy egy sötét decemberi estém hirtelen felindulásból elkövetett tenerifei repjegyvásárlásba torkollott. Akkor még szinte semmit nem tudtam a helyről, csak annyit, hogy Spanyolországhoz tartozik, szép, és hogy ott mindenképpen melegebb van, mint itt, nomeg azt, hogy a szomszédságában található La Gomera szigete, ami már régóta kívánságlistán volt teraszos hegyei és buja babérerdői révén. Aztán menet közben kiderült róla még néhány dolog. Mondjuk az, hogy itt található Spanyolország legmagasabb pontja, a Teide vulkán 3718 m magas csúcsa, ahová naponta 10-40 bátor ember felküzdi magát napfelkeltét és a hegy messzire vetülő, piramis alakú árnyékát bámulni (mondanom sem kell, hogy kihagyhatatlan programpontnak ítéltem abban a másodpercben). Aztán kicsit utánanéztem a Teide Nemzeti Park (világörökség!) változatos vidékének, a Teno-hegység völgytúráinak, a városok látnivalóinak és a híresebb partszakaszoknak, (illetve kifaggattam a már ott járt barátokat is), de a nagyját menet közben akartam felfedezni.  

Ilyen előzmények után – és egy kellemes magas lázas torokgyulladásból éppen kifelé törekedve – január 22-én délután végre landolt a gépem a sziget déli repterén. Rövid romantikus ismerkedés után társammal és kísérőmmel, Lennyvel, a bátor Hyundai i10-esssel el is húztunk a naplementébe. Sikítani tudtam volna az örömtől, amikor kikanyarodtam a napnyugtai narancsba öltözött Montana Roja felé vezető útra. Várjunk csak! Meg is tettem. :) (Ez az egyik nagy előnye a magányos utazásoknak.)

Akklimatizáló estémen bejelentkeztem az aznapi hostelbe. Voltak szobatársaim a világ minden tájáról. Főleg a januári napfényt kergették ők is. Egy marék gyógyszer magamhoz vétele után viszonylag hamar nyugovóra tértem, borzasztóan izgultam a következő nap miatt, akkori szállásom ugyanis 3250 méterrel magasabban volt, mint az aznapi, na és oda még el is kellett jutni valahogy.

Reggel sikerült a magyar idő szerint kelnem, így a reggelimre még várnom kellett egy órát, no de annyi baj legyen, azalatt megnéztem magamnak a La Tejita strandot – és átállítottam az órám.

• 
• 
• 
• 
• 

Étvágygerjesztő sétámat követően magamhoz vettem némi étket és annál több kávét, majd csikorgó kerekekkel, az égett gumiabroncsok szagától és sűrű, fekete füstjétől üldözve nekiiramodtunk Lennyvel a Teide felé vezető kapaszkodónak. (Jó, hangyányit talán túlszíneztem…)

Már az út is felemelő volt: napfény, lehúzott ablak, jó zene, ezerszínű, változatos táj és az érkezéskor megkóstolt random örömsikongatások váltakozva az ötpercenkénti fotós félreállásokkal. Lassú volt így a menet, de nem siettem sehová. Szoknom kellett még, hogy klaviatúra helyett kormánykerék és fényképezőgép van a kezemben, monitor helyett pedig ez a leírhatatlan táj az, amit napestig néznem kell. Elég jó cserének tűnt! :)

Ahogy egyre feljebb és feljebb értem, úgy mutatta mindig újabb arcát a sziget. Néhol virágzó gyümölcsfák szegélyezték az utat, majd fenyőfák borultak magasan az aljnövényzet nélküli vöröslő fold felé. Tavasz illatú levegőben ragyogva derengett az óceán fel-feltáruló látványa. Mindig is vonzódtam a giccshez. :)

• 
• 
• 
• 
• 

2000m fölött, a nemzeti parkba érkezve aztán újabb jelenet következett: néhol az észak-amerikai Monument Valley-t idézte a táj, néhol pedig már úgy éreztem, nem is ezen a bolygón vagyok. Amennyire tartottam korábban az autóbérléstől és a vezetéstől, annyira élveztem ott az egészet, elmondhatatlan élmény harapni a nyílegyenes utakat, szemközt a vulkánnal, roppant sziklafalak közt. Kora délutánig a parkot jártam, és tankoltam kávéból is a felvonó alsó állomásán. (Figyelem, szolgálati közlemény: a Teidén nem fogtok tudni fél liter vizet venni 2 €-nál olcsóbban, érdemes korábban gondoskodni az ilyesmiről, mert nincsenek boltok minden bokor mögött. Persze bokrok sincsenek túl sűrűn. :) )

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A felvonó parkolójában hagytam a kocsit, aztán elindultam a túra kiindulópontjához, a Montana Blanca felé vezető ösvény bejáratához. Ehhez kb. 3 km-t kellett volna megtennem egy forgalmas, kanyargós és szűk autóúton, úgyhogy gondoltam, átstoppolok inkább. Első félszeg próbálkozásomat rögtön siker koronázta, egy spanyol házaspár megszánt és leszállított a kapuhoz. Az itteni pár férőhelyes parkoló ekkorra már teltházas volt, és rajtam kívül is akadt néhány éppen akkor induló sorstárs. Megnyugtatott, hogy tudtam, előttem és utánam is jönnek mások, hiába vagyok egyedül.

Az aznapi szakasz első kétharmada nem jelentett különösebb kihívást, mérsékelt ütemben emelkedő törmelékes és kanyargós úton haladtam egyre feljebb. Hűvös volt, de erősen sütött a nap. Körülöttem mindenhol vörös tufamező, lent a távolban felhőktől roskadó öböl, messzire szökő árnyékok.

• 
• 
• 

A térdem sajnos kicsit panaszkodott, de az uzsonnaszünetemben egy sziklára félrevonulva jó adag Diclofenac-kal meggyőztem, hogy akarja ő ezt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy pár méter erejéig letértem a kijelölt útról. Meglepett, mennyire habkönnyű és porózus a felaprózódott vulkáni tufa, a kijárt ösvényen kívül bokáig süllyed az ember, szinte lehetetlen benne haladni. A porszemeket felkapta a szél és gazdagon terítette mindenfelé: szembe, hajba, fülbe és ahová kedve tartotta. Egy idő után megjelentek a hatalmas kerekded szikladarabok, a vulkáni bombák, vagy helyi nevükön tojások (Huevos del Teide). A legutóbbi kitörés alkalmával szóródtak szerteszét a vidéken. Messziről egészen jelentéktelennek tűntek, közöttük elhaladva, hatalmas méretüket látván azonban már érezni lehet az elemek roppant, gigászi erejét, amely idáig repítette őket. Egyszerre csodálatos és félelmetes.

• 
• 
• 
• 

Innen hamarosan elérkeztem az útelágazásig, ahol az egyik irány a Montana Blanca kilátópontja, a másik pedig az Altavista menedékház felé vezetett.

Ez utóbbi volt a meredekebb, nyilván. Neki is vágtam legott. Az útvonal rendkívül jól kiépített, többnyire egyértelmű, merre vezet, csak néhol okozott pár bizonytalan pillanatot. Ahogy egyre feljebb kaptattam, úgy ritkult a levegő (nem volt vészes, de néha meg kellett állni egy kis pihenőre), és úgy nyílt ki a táj (nem is baj, hogy meg kellett állni). A távolban a Las Calderas hatalmas kráterének pereme öleli körül a marsbéli tájat, mögötte az óceán csillámló derengése, még messzebb Gran Canaria elmosódó sziluettje.

• 
• 
• 
• 
• 

Néha azt hittem, hogy már csak pár méter, és a következő kanyar után biztosan meglátom végre a menedékházat – utólag azonban kiderült, hogy borzasztó messze jártam még a céltól. :) De aztán a száznegyvennyolcezredik kanyart követően, zihálva, földig lógó nyelvvel végül mégiscsak megpillantottam azt a kéménycsücsköt, amire már oly régóta vágytam – kevéssel is beéri az ember a szükség idején. Fáztam, éhes és nyúzott voltam, a megváltást jelentették ezek a kőfalak. Odabenn már gyülekeztek a vándorok – fura mód mindenki párban. Este aztán kiosztották az ágyainkat, rögtön bensőséges kapcsolatba is kerültem az enyémmel. Odakinn a telihold hosszú fényes sávban tükröződött az óceánon. Persze nem álldogáltam kinn sokáig bámulni, baromi hideg volt már. Aznap engem sem kellett álomba ringatni.

Reggel 5 óra környékén mindenki zsizsegni kezdett, nincs mese, ha az ember a napfelkeltét veszi célba. Én is csatasorba álltam hát, bevettem utolsó adag antibiotikumom, felpattintottam harci térdszorítóimat, a mintegy húszezer réteg vértezetem és vadiúj, nullkilométeres fejlámpámat. Batikoltam magamnak – jobb híján – instant kávét is, majd túrabotomat tettre készen ismét az ösvényre szegeztem. Nem állítom, hogy minden porcikámmal ezt kívántam, de nagyon vonzott már a csúcs, úgyhogy szedtem a lábam a korábbinál meredekebb és cikkcakkosabb úton. Felettem és alattam apró, imbolygó fények jelezték, hogy nem vagyok egyedül, aztán minél magasabbra értem, annál nehezebb volt már eldönteni, hogy vajon távoli autók fényét, vagy utánam jövő fejlámpákat látok mozogni. Lassan derengeni kezdett a horizont, és én még mindig nem értem el a felvonó felső állomását, de az orromat egyre gyakrabban megcsapó kénes fuvallatok azt jelezték: jó felé haladok. Így is volt, és amikor a derengés színekben is kezdett már játszani, megláttam a házat. Ekkor még előttem állt a végső, legmeredekebb kaptató, de a napfelkelte vészes közelsége ösztönzőleg hatott, és legott nekiszaladtam az utolsó 170 méter leküzdésének. (A szaladás talán erős kifejezés, egy tempósabb nyugdíjas simán lehagyott volna, de én mindezt emberfeletti küzdelemnek éltem meg ott már.) Immáron lámpa nélkül is járható volt az út, de egyre nehezebbnek érződött minden lépés. Kisvártatva végre a Tiszta Boldogság hírnökeiként a csontig hatoló jeges szél, sárgálló füstfelhők és a velük járó orrfacsaró kénbűz jelezték az örömteli hírt: célba értem!

Előttem már több sorstársam átélte ezt az euforikus élményt, fészket is raktak a legmenőbb keleti fekvésű kiszögelléseken. Nagy szerencsémre mindenki a Napot várta, én azonban bázisomat a másik oldalon állítottam fel, mert engem az árnyékpiramis vonzott nagyon. Érkezésemet követően néhány perc múlva meg is jelent, hosszan elnyúlt a nyugati földeken-vizeken. Úgy éreztem, mintha a világ tetején lennék. Pár perc döbbent merengést követően harsányan kezdtek kattogni a fényképezőgépek, én is belevetettem hát magam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A mámor percein túllendülve lassan lefelé indult mindenki, csatlakoztam hát én is az árhoz. A történethez hozzátartozik, hogy a felvonó reggel 9 és délután 4 között működik. Aki ebben az időben szeretne a csúcsrégióba lépni, annak külön engedélyre van szüksége, amelyet előzetesen kell igényelni. Egyéb időszakban nem áll senki az ellenőrzőpontokon, így a menedékházban alvók anélkül is bejuthatnak.

• 
• 
• 

Az első járat érkezéséig én is leértem az állomásra, sőt, mi több, fel is szálltam rá, így sokkal gyorsabban és kényelmesebben értem vissza a kocsimhoz, mint onnan a csúcsra, bár tény, hogy ez utóbbi sokkal nagyobb élmény volt. :) Mielőtt belevágtam bevallom, kissé megrettentett, hogy a legtöbb forrás „difficult”, „hard”, „extreme” jelzőkkel illeti a csúcstúrát. Így utólag kissé túlzónak tartom ezt. A teljes szintkülönbség 1408 m, távolság kb. 10 km, az út többnyire jól kiépített és követhető. Azzal számolni kell, hogy a csúcson 50%-kal kevesebb az oxigén, mint a tenger szintjén. A tériszony csak néhol zavart meg, de azért nem annyira, hogy visszaforduljak, fizikailag pedig nem jelentett extrém kihívást. Ok, recsegő/kattogó térdekkel nem volt olyan könnyű, jól jött a menedékházas pihenő, de sokan anélkül, egyben teszik meg az egész túrát. Akárhogy is, én mindenképpen ajánlom, életre szóló élmény.

A nap hátralévő részében a reggeli élmények delíriumában bandukoltam keresztül-kasul a nemzeti parkban. Büszkén néztem olykor-olykor a távolban magasodó csúcsra – cinkosan összekacsintottunk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Estére aztán tengerszintre süllyedtem, Los Cristianos simogatóan meleg napnyugtájába burkolózva, hogy másnap reggel kompra szállhassak, és új kaland vegye kezdetét.

De erről majd legközelebb. :)

• 
• 
• 

 

 

Tenerife (a Kanári-szigetek legnagyobbika) sokféle utazó számára lehet tökéletes célpont: klímája egész évben tavaszias frissességgel, hosszan elnyúló partszakaszai remek strandélménnyel, városai gazdag programkínálattal, kulturális és szórakozási lehetőségekkel, ezerszínű tája pedig lenyűgöző látványokkal és feledhetetlen túrákkal csábítja az ide látogatókat. Magam sem gondoltam, hogy ennyire magával ragadó hely lehet, mígnem egy szürke szeptemberi napon született döntés eredményeképp (miszerint januárban megszököm egy olyan helyre, ahol meleg van, süt a nap, és türkiz színű a tenger vagy az óceán) landoltam a sziget déli repterén. :)

Tíz nap állt még akkor előttem eme számomra teljesen ismeretlen, de az első pillanattól barátságosnak tetsző helyen. Társam a rám váró kalandokban mindössze egy bérelt autó volt (nyilván kapott nevet is: Lenny), valamint egy ajándékmacska – de ez már egy teljesen más történet.

Útvonalam nagyjából így nézett ki (némely kurfli egy-egy improvizatív gondolat eredményeképp jött létre):

Utazásom egy-egy sarokköve megvolt (bérelt autó, lefoglalt szállások és terepjárós kirándulás), de ezeken belül a napi programok viszonylag rugalmasan változtak a tíz nap folyamán. Azt kell mondjam, Tenerifén ez rendben is van. Spanyolországról van szó, így alapból senki sem siet sehová. Reggeliző helyet, ha megfeszülsz, akkor sem találsz nyitva januárban 8:30 előtt (ez vezetett életem első merülőforraló-használatához), minden azt üzeni: ráérsz, lazíts, ne siess. 2-3 nap azért kellett, hogy belesimuljak ebbe az életstílusba, de végül is egészen jól sikerült. :)

Általános gondolatok a szigetről:

1. Kaleidoszkóp. Ennek a helynek tényleg ezer arca van! Köszönhető ez talán annak is, hogy szelíd déli vagy sziklás-robosztus északi tengerpartjaitól rövid úton 3718 méteres magasságig szökken a táj. Jártam buja babérerdőben, kietlen síkságon, óceán felé hajló roppant sziklafalak mellett, fagyos-szeles vulkáncsúcson, türkiz színű öblökben, marsbéli tájon, vöröslő föld felé boruló fenyvesekben, gomolygó felhők felett, morajló óceánparton, hegyek között és kanyargó, szűk völgyekben, feküdtem aranyszínű homokon, pálmafák alatt. Egyszerűen megunhatatlan. És a városairól még nem is szóltam…
2. Közlekedés. Én a legkézenfekvőbb formáját választottam a sziget minél hatékonyabb megismerésének: autót béreltem. Ezt egészen jó áron meg is teheti itt az ember. Mindezek mellé jön, hogy az autópályák és főbb útvonalak jól járhatóak és teljesen ingyenesek, a benzin pedig hihetetlenül olcsó: literenként 0,75-0,80 €, ami nagyon kellemes meglepetésként ért. Az úton lévő autók fele szintén bérelt kocsi, így mindig számítani lehet némi bizonytalankodásra az előttünk/mellettünk haladók részéről, de mi is fogunk hirtelen kanyarokat venni, jó GPS ide vagy oda. Hála Istennek ez itt senkit sem zavar. Senki nem taszít le az útról, nem villogtatnak. Ha egy szerpentinen mögém is került 1-2 autó, egyik sem türelmetlenkedett. Itt nyugalom van, kéremszépen! :) Az irányjelző használata természetesen itt is ritkaságszámba menő esemény, és leginkább más turisták követik el. A városokban rengeteg a szűk és meredek utca, parkolóhelyet találni pedig igazi kihívás. De ha sikerül, örvendhetünk, mert a legtöbb helyen az is ingyenes, eltekintve néhány mélygarázstól. A magasabban fekvő utak mentén viszonylag sűrűn lehetőség nyílik pihenőhelyre parkolni, általában egy-egy kilátópontnál. Fotóőrültek, mint én, élni is fognak a lehetőséggel minden egyes alkalommal, így a menetidőbe ezt is muszáj beleszámítani. Sok tábla figyelmeztet a sziklaomlás veszélyére, és néhány útszélen fekvő kőkupac azt is sugallja, hogy érdemes ezt komolyan is venni.
3. Ivóvíz. A sziget éghajlata és növényzete okán az ivóvíz erre nagy kincs. A takarékoskodásra lépten-nyomon felhívják a figyelmet, és ezt illik tiszteletben is tartani. A csapvíz fogyasztható, de ezt a helyiek sem teszik, mert nem jó az íze, helyette a palackozott vizet részesítik előnyben. Én is így tettem. Az árak helyenként változnak, vettem 0,8 €-ért 5 literes vizet, és 3 €-ért fél litert. (Ez utóbbit a Teide 3260 m magasan fekvő menedékházában. Fájt, de megbocsátottam nekik.)
4. Nézz fel! Én még olyan fényeseknek sehol sem láttam a csillagokat, mint itt. Földrajzi elhelyezkedése és túlnyomóan tiszta éjszakai égboltja révén Tenerife kiváló csillagleső hely. Nem hiába található itt a világ egyik legnagyobb csillagvizsgálója. Sajnos amikor én jártam itt, éppen nem volt látogatható, de érdemes tájékozódni a lehetőségekről. (http://www.iac.es)
5. Mássz! Szeretek túrázni, de fizikai téren csak egy átlagos edzettségi szintet tudhatok magaménak, és sajnos a tériszonyosok népes táborát is gyarapítom, viszont életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy felmásztam a Teide vulkán tetejére napfelkeltét nézni. Habár a legtöbb leírás „hard/difficult” jelzőkkel illeti mind a menedékházig vivő, mind az onnan a csúcsra tartó túraszakaszt, én azt mondom, ne féljünk belevágni, mert az odafenn fogadó látvány mindent felülír! Hasonló kényeztetésekben részesített a Masca-völgy felfedezése is, és akad még pár útvonal, amit a következő látogatás alkalmára kellett halasztanom, de mindenképp reményteljesek.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az elkövetkezendő bejegyzésekben sorra veszem majd a sziget egyes látnivalóit: Teide Nemzeti Park, éjszakázás és napfelkelte a Teide vulkánon, Masca-túra, Los Gigantes, Punta de Teno, Anaga-hegység, egynapos terepjárós kirándulás La Gomera szigetén és a városok: Garachico, La Orotrava, Puerto de la Cruz, La Laguna, Santa Cruz de Tenerife, Candelaria – legalábbis amennyit én láttam belőlük, mert legyek bármekkora művészet- és építészetrajongó, meg kell valljam, ide nem amiatt fogok visszatérni. :)

Addig is vágyatok fokozására pillantsatok be a galériába, vagy nézzétek meg az alábbi videót:

Gyertek velem! ;)

Indulunk! Vagyis indulok, de remélem, ti is velem jöttök hétről hétre, bejegyzésről bejegyzésre.

Amit ígérek: útleírások, ajánlások, tapasztalatok és háttér-információk, válaszok a kérdésekre legjobb tudásom szerint, sok-sok fotó remek helyekről, aktív ismeret-megosztás, közösség-élmény, móka, kacagás, komolyság és "YOLO" megfelelő arányban.

Amit nem ígérek: határidők, kötelezettségek, mindenképp lesz napi/heti x db cikk, akkor is, ha kínlódva stb.

Kezdésképp ennyit. Abban reménykedem, hogy az ide sereglő roppant tömegek, kiket egy családdá kovácsol a kalandvágy és az utazóláz, nem lesznek restek billentyűzetet ragadni egy-egy téma kapcsán, és az aktív, tapintatos és intelligens párbeszéd magasztos eszközeivel felvértezve önnönmagunkat, minőségi információ-, vélemény-, és tudáslavinát zúdíthatunk az internet érdeklődő népére. Legyen így! :)