A Teide csúcs-napfelkeltéje és a gomerai kalandok után sajgó térdeim jajszavát értő füllel meghallván a korábban eltervezett Masca-völgytúrát lazább hangvételű autós kalandozásra váltottam fel kinntartózkodásom negyedik napján. Mivel nem siettem sehová, reggelitől megelégedett gyomorral remek szállásom napfényes udvarán a függőágyban lengedezve összegondoltam napirendem főbb pilléreit.
Ha már a túra elodázódott, akkor a következő napok kitűzött látnivalóiból hoztam előre néhányat. Végül úgy döntöttem, átszerpentinezem magam Garachicoba, aztán még meglátom, mi más fér bele a napba. Utam a természet csodás színfalai között vezetett. A tavasz illatú friss levegő, a napfénybe öltözött dombok és házfalak sűrű "ihajj!" felkiáltásokra késztettek. :) Az autóban a Buena Vista Social Club egyik albuma szolgáltatta a hangulatában kiválóan illeszkedő zenei aláfestést.
Menet közben félreálltam a Masca közelében fekvő Santiago del Teide egyik kis utcájában, hogy a helyi információs irodában megérdeklődjem, autóval közlekedők hogyan tudják a legköltséghatékonyabb módon abszolválni a Masca-túrát. A válasz nagy megelégedéssel töltött el. (Internetes ajánlások szerint az autót érdemes Los Gigantesben hagyni, onnan taxival mintegy 20-30 € fejében átvágtatni Mascaba, megejteni a völgytúrát a partig, majd vízitaxival 10 €-ért vissza Los Gigantesbe. Ezzel szemben számomra szimpatikusabbnak tűnt Santiagoban parkírozni négykerekű paripámmal, innen átbuszozni helyi buszjárattal Mascaba, a partról vízitaxival Los Gigantesbe és onnan vissza busszal Santiagoba, megpsórolva ezzel a taxis részt. Nem emlékszem pontosan az összegre, de 4-5 €-nál biztosan nem volt drágább a két buszjegy. A Santiago-Masca távot senki sem ajánlja autóval megtenni. Természetesen lehetséges, de nagyon technikás és rendkívül szűk, többnyire csak egy sávos, élesen szerpentinező úton kell piruettezni hozzá, a szembe jövő buszok pedig nem segítik ebben az embert.)
Eme rövid intermezzot követően vitorláimat újra Garachico felé irányítottam a szikrázó napsütésben. A város fölötti domb szélére érve megálltam egy kilátóponton, ahol elfogyasztottam szerény szendvics-ebédem. A magasból lenézve térképként rajzolódott elém a kis város utcáival, tereivel és a messziről is jól látható, emblematikus természet-alkotta vulkáni medencéivel.
A település hajdanán a sziget egyik legjelentősebb, nagy forgalmú kereskedelmi kikötővárosa volt. Jelentős szerepét egészen a Negro vulkán 1706-os kitörésének füstfelhőbe és tragédiába fulladó napjáig megtartotta. A hegyről özönvízszerűen lezúduló lávafolyam gyakorlatilag legyalulta a várost, mindössze néhány épület maradt meg a hajdanvolt dicső évek mementójául. Mintha mindez még nem lett volna elég, 1905-ben földregés is kényeztette kicsit ezt a szebb napokat megélt települést. A középkori épületekből csak a Castillo San Miguel (Szent Mihály-erőd) vészelte át a természeti erők csapásait. A fekete lávakőből emelt, szerény méretekkel rendelkező épület a kalóztámadások idején ideiglenes menedékként is szolgált az itt élők számára.
A láva és az óceán szenvedélyes találkozásából születtek meg azok a kis természetes medencék, amik a mai Garachico legegyedibb báját adják. A medencéken kívül számos zátony is született a kitörés következtében, így a hajók többé már nem tudtak közel jönni a parthoz, a kikötő funkció megszűnt.
A partot és a szűk kis utcákat járva szinte ittam, habzsoltam a napfényt. Úgy éreztem magam, mint egy börtönéből frissen szabadult rab. Januárban napfürdőzni - micsoda luxus! Kora délutáni kávémat a Castillo mellett egy francia pékség utcai asztalánál fogyasztottam el. Csak ültem, és néztem az embereket, a helyieket és a hozzám hasonló téli napfényvadász szökevényeket. Az élet lelassult. Nagyon élveztem.
Mivel gyerek volt még az idő, mikor kinézelődtem magam, úgy döntöttem, átautózom a sziget legnyugatibb pontjához, és megnézem magamnak a Punta de Teno két világítótornyát és a Los Gigantes óceán felé magasodó sziklatömbjeit. Roppant bájos falvakon keresztül vitt az út, vidám pálmafák és virágba borult balkonok közt. Az utolsó útszakasz viszont kihívás volt. Látszott az, hogy a szándék megvolt, el is kezdték megépíteni az utat, de valahogy a felénél elakadhatott a folyamat, ki tudja, hány éve már. Félkész, kivilágítatlan alagutak, sűrűn sorakozó kátyúk, kőomlások minden kanyarban. Volt az egésznek valami vadregényes bája. :) Kisvártatva azonban ez az út is elfogyott: célba értem. Nem volt már más előttem, csak az óceán végtelen kékje, nomeg a piros-fehér világítótorony - sajnos kerítéssel elzárva. Mögöttem a Teno-hegység ormai, dél felé a Los Gigantes ködbe vesző óriási falai. Örültem, hogy elkanyarodtam erre is, ezért a látványért nagyon megérte.
Estére értem aznapi szállásomra Icod de los Vinos közelében - az úton messziről láttam azt az idős sárkányfát, ami mára a város emblematikus nevezetességévé vált. AirBnB-s szobámat elfoglalván a ház tetőteraszán francia utazókkal beszélgetve telt a vacsoraidő. Ők a másik irányból kerülték meg a szigetet, és most álltak a Teide-túra előtt, szintén megcéloztak egy napfelkeltét a csúcson. Miután meséltem nekik az élményeimet, még izgatottabban várták, én pedig kicsit irigy voltam rájuk. :)
